Papp Edina, szakosztályvezető beszámolóját olvashatjátok:
Szakosztályunk a járvány helyzet idején is zavartalanul tudott működni a Munkácsy Mihály Művelődési Házban! Ezúton is szeretnènk megköszönni a lehetőséget Papp Edit intézmény vezetőnek!
Ezen a nyáron két tábort tudtunk szervezni a törökbálinti művelődési házban június és augusztus utolsó heteiben. Összesen 30 kislány vett részt ezekben a táborokban. Minden tornász sikeresen teljesítette a feladatokat és szívesen vett részt a különböző játékokban. Nagyon sokat fejlődtek a gyerekek és örömmel készítettek saját gyakorlatokat, koreográfiákat!
Sporttörténelmi bejelentést tett a kungfusok számára a Nemzetközi Olimpiai Bizottság. Az ötkarikás szervezet elnöksége jóváhagyta, hogy a kínai eredetű küzdősport ott lehessen a 2022-es ifjúsági olimpián, amelyet Szenegál fővárosában, Dakarban rendeznek. A wushu korábban már szerepelt a 2014-es nankingi ifjúsági olimpián, ám akkor még csak bemutató sportágkén volt jelen.
Többek között ennek jegyében rendezte meg idén is nemzetközi szemináriumát a Törökbálinti Sport Egyesület.
HaoJun Zhuo, IWUF nemzetközi bíró és wushu mester kétnapos szemináriumot tartott a TSE meghívására, a HKF támogatásával márciusban, amelyen az alaptechnikák magasabb szintű javítására, a versenyformák finomhangolására került sor. A workshopra kezdők és haladók egyaránt ellátogattak.
Varga István, a HKF elnöke interjú keretében elmondta, jelenleg a legfontosabb prioritás, hogy a magyar versenyzőket felkészítsük és bejuttassuk az ifjúsági olimpiára. „Felvesszük a kapcsolatot az Olimpiai Bizottsággal, a Nemzetközi Wushu Szövetséggel, valamint a szakállamtitkársággal. A cél, hogy minél több támogatást szerezzünk, ezáltal pedig lehetőséget biztosítsunk a versenyzőknek arra, hogy technikailag fejlődjenek, valamint részt tudjanak a kvalifikációs versenyek.” Hozzátette, több mestert is meghívnának akik technikailag tudják segíteni a fejlődést.
Herczeg András szakedző véleménye szerint, bár évtizedekre nyúlik vissza a magyarországi kungfu oktatás, tavaly érett be a munka gyümölcse. „Sajnos nincs sok igazán jó versenyző, ugyanakkor az egyesületek már felismerték, hogy hogyan kell együttműködni a kiemelt sportolókkal.”
HaoJun Zhuo számára kiemelten fontos, hogy minél több országban megossza közel 45 éves szakmai tapasztalatát. Véleménye szerint a magyar versenyzők wushu alapjai megfelelőek, melyekre építhetőek a formagyakorlatok.
A szemináriumról készült képeket ITT tekintheted meg.
November utolsó hétvégéjén a lengyelországi Krakkóba utaztunk. A négynapos utazás célja a XXIII. Nyílt Lengyel Kupa volt, ugyanakkor a városnézés és csapatépítés sem maradhatott ki.
A Törökbálinti Sport Egyesületet tizenegyen képviseltük: négy edző, hat versenyző és egy szülő. A 2019-es év utolsó versenyének célja a gyakorlás volt, hiszen 2020-ra nagy terveink vannak, többek között az ifjúsági világbajnokság!
Több formagyakorlatot még csak két hónapja tanulták a gyerekek, de ez nem gátolta meg őket abban, hogy Lengyelországban is dobogóra álljanak!
Kósa Panna: három aranyérem
Molnár Tamás: egy bronzérem
Kovács Ádám egy aranyérem és egy bronzérem
Küzdelmi kategóriában Drobni Barnabás képviselte a TSE-t. Sanda mérkőzésére este, a gála keretében került sor. Bár ellenfele erősebb volt, Barni fölényes győzelmet aratott. A szervezők ennek elismeréseként a legtechnikásabb versenyző különdíjjal is megjutalmazták a törökbálinti öklözőt.
A szombati versenyen későn végeztünk, ugyanakkor nem feledkeztünk meg arról, hogy kedvenc lányunk, Panna aznap a születésnapját is ünnepelte, nemcsak a háromszoros győzelmét.
Másnap a díjátadó után nyakunkba vettük Krakkó belvárosát. Az egyik legszebb lengyel város Krakkó, ahol a múlt és a jelen szorosan összekapcsolódik. Az adventi vásár, a számos fényfűzér és ünnepi hangulatot idéző díszítés külön lenyűgöző volt!
Végig sétáltunk a főtéren és a sétálóutcákon, felmentünk a várba, ahonnan letekintettünk a Visztulára, majd megismerkedtünk a Wawel sárkány-legendájával. A késői ebédet egy nagyon hangulatos étteremben fogyasztottuk el, ahol még élőzene is volt.
A napot kártyaparti, activity és némi jégkrémes almáspite koronázta meg.
A Törökbálinti Sport Egyesület Alsónémedis szakosztálya mindannyiunk álmát valósította meg!
November 15-én teremavatóra került sor. Molnár Sándor vezetésével a Sanda Team már számos éremmel és kupával öregbítette a TSE hírnevét, ugyanakkor egy saját edzőterem birtokosaként mindannyiunk álmát valósította meg. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy egy csapat lehetünk!
DSC_8393
A teremmegnyitón két tanítványunk, Kovács Dávid és Oláh Roland hagyományos oroszlántánccal kedveskedett, amely a kínai hagyományok szerint megtisztítja a rossz szellemektől a termet, illetve szerencsét hoz. Emellett Major Sándor egy emlékplaketett adott át Molnár Sándornak.
Kívánunk sok-sok boldog és izzadságtól nem mentes pillanatot az új teremben!
2018. októberében határoztam el, hogy
szeretném teljesíteni az El Caminot, olyan emléket akartam magamnak szerezni,
amire büszke lehetek és amire hosszú időn át emlékezhetek. Számos útvonal
létezik, én a legnépszerűbbet, a francia utat választottam, mert előzetesen úgy
értesültem, hogy az a legkiépítettebb és ezáltal tökéletesen megfelel azok
számára, akik először járnak ezen az úton.
Mindenképpen egyedül szerettem volna
útnak indulni, mert végsősoron az egész Camino a belső utazásról, önmagunk
felfedezéséről szól és azért is, mert fiatalként sosem volt alkalmam
megtapasztalni, hogy milyen, amikor kizárólag önmagamra támaszkodhatok és az út
által alkalmam nyílt tesztelni a képességeimet és a határaimat.
Hosszas gondolkodás után úgy
döntöttem, hogy Pamplonából fogom megkezdeni az utat, amely mintegy 720 km-re
van a célvárostól, Santiago de Compostelától. A repülőjegy megvásárlását
követően nem maradt más, mint összekészíteni azokat – és csak azokat – az
elengedhetetlenül szükséges dolgokat, amelyeket használni szándékoztam az út
során.
A felszerelés összeválogatásakor nagyon fontos, hogy mindenből a legpraktikusabbat és a legkönnyebbet vigyük magunkkal, mert a szükségtelenül nehéz hátizsák borzasztóan meg tudja nehezíteni az ember dolgát. Ennek tudatában én egy 35 literes hátizsákkal indultam el, ami induláskor 7 kg-ot nyomott. Ebben benne volt a három napi váltás ruhám, a hálózsákom, a telefontöltőm és a powerbank-em, a tisztálkodási szereim, egy melegebb pulcsi, egy hosszúnadrág a hidegebb napokra, valamint egy könyv, amit néha-néha olvasgattam az úton.
Az út:
A Camino teljes hosszán minden
kisebb-nagyobb településen találhatóak zarándok szállások, amelyek egyfajta
csökkentett árú hostelként (5-15€) szolgálnak a zarándokok számára,
változó kényelemmel és felszereltséggel. Ugyanakkor találkozhatunk
magánszállásokkal is, amelyek jóval nagyobb kényelmet biztosítanak, azonban
jelentősen többe is kerülnek. Egyes helyeken pedig aludhatunk adomány alapú
szállásokon (donativo), amelyeknél nincs előre meghatározott díj, mindenki maga
döntheti el, hogy mennyiben kíván hozzájárulni a szálláshely fennmaradásához.
Az utóbbi szállásokhoz fűznek a legmelengetőbb érzések, mert 1-2 kivétellel
borzasztó kedvesek voltak a tulajdonosok és nagyon jól esett tapasztalni a
szeretetet és az odaadást, ami ezekből a helyekből áradt.
Rátérve az útra azonnal tapasztalható
az egész távot átható Camino hangulat, amely mindenkit hatalmába kerít. Az
egész napon át tartó gyaloglás és a közös cél összekovácsolja az embereket,
emiatt általában mindenki vidám, összetartó és segítőkész. Könnyű társaságot
találni, beszélni a többi zarándokkal, de mindenkinek meg van a lehetősége
arra, hogy gondolataiban elmerülve egyedül folytassa az útját.
Bár zömében mindenki a maga számára
kényelmes tempóban megy, kialakulnak azok a csoportok, ahol egyénenként
megegyezik ez a sebesség és bár lehet, hogy pár óra eltéréssel, de ugyanoda
érkeznek meg a túrázók. Ilyenkor fáradtan, kicsit elnyúzva nagyon jó érzés
összemosolyogni azokkal, akiket már ismerünk arcról, hiszen tegnap is és tegnap
előtt is összefutottunk már. Sokszor ezekből a találkozásokból ismeretség, majd
barátság születik, így az ember – én is – hajlamos azon kapni magát, hogy bár
egyedül jött, az úton mégis rátalált egy csoportra. (Az én társaságomban
például mindenki egyedül jött és a célba már négyen érkeztünk meg, ahol sok más
ismerőssel is találkoztunk.)
Találkoztam ausztrál mérnökkel, aki
önmagát keresni ment Spanyolországba, egy 17 éves amerikai lánnyal, aki már
másodszorra járta végig az utat, lengyel nagypapákkal, akik mindennap többször
is megálltak imádkozni, dél-koreai katonával, aki megközelítőleg 60 km-t tett
meg naponta, Puerto Ricoból érkező egyetemistával, aki biciklivel tette meg a
távot, sőt erdélyi származású osztrák üvegfújó mesterrel is, aki Bécsből vágott
neki a Caminonak.
Számos (az út végére kb. 20)
magyarral is összefutottam, akik közül ketten benne is voltak abban a kis
társaságban, akikkel nap, mint nap megtettük a kilométereket és sok számomra
nagyon kedves emlék kötődik hozzájuk: mikor magyar dalokat tanítottunk az egyik
spanyol srácnak, amikor együtt éhesen vártuk, hogy megfőjön a tonhalas tésztánk
vagy amikor egy 38 km-es nap után fürödtünk a város melletti tóban.
Természetesen adódtak nehézségek is, minden
zarándoknak előbb utóbb meg kell küzdenie a vízhólyagokkal, amik fájóan lassan
gyógyulnak be és ugyancsak mindenkinél elérkezik egy holtpont, amikor már
sokadszorra veszi fel a táskáját hajnalban, annak tudatában, hogy megint sok
van még hátra a következő szállásig. Nehezítő körülmény tud lenni a rossz idő
is, hiszen szakadó esőben sétálni akkor sem kellemes, ha az embernek van
megfelelő öltözete, nem beszélve arról, hogy a kimosott ruhák sem száradnak
meg. Ugyanakkor minden egyes nappal kevesebb és kevesebb van a célhoz vezető
útból, ami büszkeséggel töltött el és az ezáltal megszerzett teljesítmény érzet
kárpótolt mindenért.
Végül 24 nap alatt, hozzávetőlegesen 750 km megtétele után érkeztem meg Santiagoba, ahol megkaptam a zarándokútlevelet és immáron egy sikeres Caminot a hátam mögött tudva fényképezkedtünk a többiekkel, képeslapokat küldtünk és a maradék pénzünket is szuvenírekre költöttük.
Az út után:
Összességében úgy gondolom, hogy egy
életre szóló élmény részese voltam és örülök, hogy a nehézségek ellenére is
(például mikor a cél előtt egy héttel elvesztettem a törölközőmet) sikerült
megállni a helyemet. Bárkinek tudnám ajánlani az utat, aki nem találja a
helyét, keresi önmagát, kihívásra vágyik vagy csak szimplán jó emlékeket akar
szerezni magának és emellett sétálni is szeret :).
A kaland élménye magával ragadott
engem is és biztos vagyok benne, hogy nem ez volt életem utolsó Caminoja.