Tervezés és előkészületek:
2018. októberében határoztam el, hogy szeretném teljesíteni az El Caminot, olyan emléket akartam magamnak szerezni, amire büszke lehetek és amire hosszú időn át emlékezhetek. Számos útvonal létezik, én a legnépszerűbbet, a francia utat választottam, mert előzetesen úgy értesültem, hogy az a legkiépítettebb és ezáltal tökéletesen megfelel azok számára, akik először járnak ezen az úton.
Mindenképpen egyedül szerettem volna útnak indulni, mert végsősoron az egész Camino a belső utazásról, önmagunk felfedezéséről szól és azért is, mert fiatalként sosem volt alkalmam megtapasztalni, hogy milyen, amikor kizárólag önmagamra támaszkodhatok és az út által alkalmam nyílt tesztelni a képességeimet és a határaimat.
Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy Pamplonából fogom megkezdeni az utat, amely mintegy 720 km-re van a célvárostól, Santiago de Compostelától. A repülőjegy megvásárlását követően nem maradt más, mint összekészíteni azokat – és csak azokat – az elengedhetetlenül szükséges dolgokat, amelyeket használni szándékoztam az út során.
A felszerelés összeválogatásakor nagyon fontos, hogy mindenből a legpraktikusabbat és a legkönnyebbet vigyük magunkkal, mert a szükségtelenül nehéz hátizsák borzasztóan meg tudja nehezíteni az ember dolgát. Ennek tudatában én egy 35 literes hátizsákkal indultam el, ami induláskor 7 kg-ot nyomott. Ebben benne volt a három napi váltás ruhám, a hálózsákom, a telefontöltőm és a powerbank-em, a tisztálkodási szereim, egy melegebb pulcsi, egy hosszúnadrág a hidegebb napokra, valamint egy könyv, amit néha-néha olvasgattam az úton.
Az út:
A Camino teljes hosszán minden kisebb-nagyobb településen találhatóak zarándok szállások, amelyek egyfajta csökkentett árú hostelként (5-15€) szolgálnak a zarándokok számára, változó kényelemmel és felszereltséggel. Ugyanakkor találkozhatunk magánszállásokkal is, amelyek jóval nagyobb kényelmet biztosítanak, azonban jelentősen többe is kerülnek. Egyes helyeken pedig aludhatunk adomány alapú szállásokon (donativo), amelyeknél nincs előre meghatározott díj, mindenki maga döntheti el, hogy mennyiben kíván hozzájárulni a szálláshely fennmaradásához. Az utóbbi szállásokhoz fűznek a legmelengetőbb érzések, mert 1-2 kivétellel borzasztó kedvesek voltak a tulajdonosok és nagyon jól esett tapasztalni a szeretetet és az odaadást, ami ezekből a helyekből áradt.
Rátérve az útra azonnal tapasztalható az egész távot átható Camino hangulat, amely mindenkit hatalmába kerít. Az egész napon át tartó gyaloglás és a közös cél összekovácsolja az embereket, emiatt általában mindenki vidám, összetartó és segítőkész. Könnyű társaságot találni, beszélni a többi zarándokkal, de mindenkinek meg van a lehetősége arra, hogy gondolataiban elmerülve egyedül folytassa az útját.
Bár zömében mindenki a maga számára kényelmes tempóban megy, kialakulnak azok a csoportok, ahol egyénenként megegyezik ez a sebesség és bár lehet, hogy pár óra eltéréssel, de ugyanoda érkeznek meg a túrázók. Ilyenkor fáradtan, kicsit elnyúzva nagyon jó érzés összemosolyogni azokkal, akiket már ismerünk arcról, hiszen tegnap is és tegnap előtt is összefutottunk már. Sokszor ezekből a találkozásokból ismeretség, majd barátság születik, így az ember – én is – hajlamos azon kapni magát, hogy bár egyedül jött, az úton mégis rátalált egy csoportra. (Az én társaságomban például mindenki egyedül jött és a célba már négyen érkeztünk meg, ahol sok más ismerőssel is találkoztunk.)
Találkoztam ausztrál mérnökkel, aki önmagát keresni ment Spanyolországba, egy 17 éves amerikai lánnyal, aki már másodszorra járta végig az utat, lengyel nagypapákkal, akik mindennap többször is megálltak imádkozni, dél-koreai katonával, aki megközelítőleg 60 km-t tett meg naponta, Puerto Ricoból érkező egyetemistával, aki biciklivel tette meg a távot, sőt erdélyi származású osztrák üvegfújó mesterrel is, aki Bécsből vágott neki a Caminonak.
Számos (az út végére kb. 20) magyarral is összefutottam, akik közül ketten benne is voltak abban a kis társaságban, akikkel nap, mint nap megtettük a kilométereket és sok számomra nagyon kedves emlék kötődik hozzájuk: mikor magyar dalokat tanítottunk az egyik spanyol srácnak, amikor együtt éhesen vártuk, hogy megfőjön a tonhalas tésztánk vagy amikor egy 38 km-es nap után fürödtünk a város melletti tóban.
Természetesen adódtak nehézségek is, minden zarándoknak előbb utóbb meg kell küzdenie a vízhólyagokkal, amik fájóan lassan gyógyulnak be és ugyancsak mindenkinél elérkezik egy holtpont, amikor már sokadszorra veszi fel a táskáját hajnalban, annak tudatában, hogy megint sok van még hátra a következő szállásig. Nehezítő körülmény tud lenni a rossz idő is, hiszen szakadó esőben sétálni akkor sem kellemes, ha az embernek van megfelelő öltözete, nem beszélve arról, hogy a kimosott ruhák sem száradnak meg. Ugyanakkor minden egyes nappal kevesebb és kevesebb van a célhoz vezető útból, ami büszkeséggel töltött el és az ezáltal megszerzett teljesítmény érzet kárpótolt mindenért.
Végül 24 nap alatt, hozzávetőlegesen 750 km megtétele után érkeztem meg Santiagoba, ahol megkaptam a zarándokútlevelet és immáron egy sikeres Caminot a hátam mögött tudva fényképezkedtünk a többiekkel, képeslapokat küldtünk és a maradék pénzünket is szuvenírekre költöttük.
Az út után:
Összességében úgy gondolom, hogy egy életre szóló élmény részese voltam és örülök, hogy a nehézségek ellenére is (például mikor a cél előtt egy héttel elvesztettem a törölközőmet) sikerült megállni a helyemet. Bárkinek tudnám ajánlani az utat, aki nem találja a helyét, keresi önmagát, kihívásra vágyik vagy csak szimplán jó emlékeket akar szerezni magának és emellett sétálni is szeret :).
A kaland élménye magával ragadott engem is és biztos vagyok benne, hogy nem ez volt életem utolsó Caminoja.